Amikor Gábor meglátott, úgy nézett rám, mint a sivatagi utazó a megmentőjére. Nem volt gúnyos mosoly. Nem volt arrogancia. A szemei véreresek voltak a kimerültségtől. – Úristen, hazajöttél… – suttogta, és komolyan mondom, könnyek gyűltek a szemében. – Hogy ment a félkezes háztartásvezetés? – kérdeztem halkan, miközben felvettem a földről a síró babát.
Gábor a tenyerébe temette az arcát. – Soha többet ne hagyj magamra velük… – mondta elcsukló hangon. – Szombat délben kifogytam a tiszta ruhákból. A kicsi nem akart aludni, a nagy beleöntötte a lisztet a szőnyegbe. A pizzát odaégettem a sütőben, mert közben a pici bekakilt… Két napja nem fürödtem. Nem is ettem rendesen. Én… én nem tudom, te ezt hogy csinálod minden nap.
Leültem mellé a földre. – Nem kávézgatással, Gábor. Hanem erőn felüli munkával. Amit te sosem láttál, mert mindig kész volt, mire hazajöttél. A férjem aznap este órákig takarított. Felmosott, elindította a mosógépet, és amíg én lefürdettem a gyerekeket, ő szó nélkül elpakolta a játékokat. Azóta eltelt fél év. Soha többé nem kérte számon a vasalt inget. És ha hétvégén látja, hogy fáradt vagyok, fogja a két gyereket, és elviszi őket a játszótérre három órára. Mert már pontosan tudja, milyen ára van annak a „semmittevésnek”.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
