Gábor, a férjem, egy igazi „hagyományos” gondolkodású férfi. Szerinte a munka ott kezdődik, hogy az ember kilép az ajtón, és ott ér véget, hogy hazajön. Az, hogy én egy háromévessel és egy tíz hónapos babával vagyok itthon egész nap, szerinte egy „kibővített szabadság”.
Azon a péntek estén elpattant bennem valami. Két hete nem aludtam egyhuzamban három óránál többet, a kisebbiknek jött a foga, a nagyobbik dackorszakos volt. Amikor Gábor hazaért, és felháborodottan számonkérte, hogy miért nincs kivasalva a kedvenc inge a szombati baráti sörözéshez, elsírtam magam a fáradtságtól. Ekkor vágta a fejemhez, hogy én csak „kávézgatok”, és hogy ő „fél kézzel is elvezetné a háztartást”.
Nem kiabáltam. Nem veszekedtem. Bementem a hálószobába, elővettem egy utazótáskát, és bedobtam pár ruhát. – Mit csinálsz? – kérdezte Gábor az ajtóból, gúnyos mosollyal. – Megsértődtél? – Nem – feleltem teljesen nyugodtan. – Csak elfogadom a kihívást. Elmegyek a húgomhoz. Vasárnap este jövök. Addig tiéd a pálya, mutasd meg, hogyan kell ezt fél kézzel csinálni.
Gábor felnevetett. – Menj csak! Végre lesz egy kis nyugalom itthon a srácokkal. Majd rendelek pizzát, te meg pihend ki a nagy semmittevést!
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
