Ott álltam Párizsban, könnyek között, és rájöttem, nem kísértetet látok. Az ő történetének hiányzó darabjával találkoztam, és valahol a sajátoméval is.
Megfogadtuk, hogy úgy őrizzük anyám emlékét, ahogy ő szerette volna, közös idővel, beszélgetésekkel, családi történetekkel.
Azóta másként hordozom a gyászt. Nem üres, hanem tele van arccal, hanggal, újonnan megtalált rokonokkal. Párizs nem törölte a múltat, de adott egy kaput, amin átléphettem.
Ha elvesztettél valakit, talán te is ismersz egy pillanatot, amikor hirtelen értelmet nyer valami. Engem ez az utca vezetett oda, Montmartre kövei és egy idegen nő léptei, akik végül hazavittek valamihez, amit régóta kerestem.
