Kinyitotta a hátsó ajtót, és bedobta a táskákat az ülésre. Eszter leeresztette az ablakot. – Apa, mit csinálsz? Késésben vagyunk! István az ablakhoz hajolt. – Mi is, kislányom. Kezdődik az előadás. – De a gyerekek… – A gyerekek veletek mennek wellnesselni – mondta István ellentmondást nem tűrő hangon. – Eszter, jegyezd meg jól: az édesanyád és én nem egy bútordarabok vagyunk, akiket oda teszel, ahova akarsz, amikor neked kényelmes. Mi a szüleid vagyunk, nem a személyzeted. Van saját életünk, vannak saját programjaink. – De hát… én azt hittem, örültök nekik! – védekezett Eszter. – Örülünk, ha MEGKÉRDEZEL minket, és ha épp ráérünk. De a „lepasszolás” nem kérés. Most pedig menjetek, mert mi indulunk a színházba.
István bejött, a két megszeppent unokát kézen fogta, és kivezette őket az anyjukhoz. Eszter duzzogva elhajtott a gyerekekkel együtt. Aznap este életünk egyik legjobb színházi előadását láttuk. És ami még fontosabb: visszakaptuk a saját időnk feletti rendelkezés jogát. Eszter két hétig duzzogott, de azóta megtanulta a leckét: mindig felhív, mielőtt jönnének, és megkérdezi: „Anya, Apa, ráértek a hétvégén?” És ha azt mondjuk, nem, akkor elfogadja.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
