A fiam születésének napján majdnem meghaltam.
Tíz hosszú napot töltöttünk a kórházban. A babám az újszülött intenzív osztályon (NICU) feküdt, törékenyen, küzdve, én pedig egy apró szobában voltam a folyosó végén. Többet virrasztottam, mint amennyit aludtam. Teljesen egyedül voltam. Nem volt család a közelemben, nem hallottam ismerős hangokat. Csak a gépek egyenletes zúgása, az óra kattogása, és az a félelem, ami éjfél után mindig rám nehezedett a legjobban.
Ekkor kezdett el bejönni.
Minden éjjel, csendben, benyitott hozzám egy nővér. Nem sietett. Nem éreztette velem, hogy útban vagyok. Leült az ágyam mellé, és elmondta, mi van a kisfiammal, mit mondtak az orvosok, hogyan veszi a levegőt, kinyitotta-e a szemét. Néha jó hírt hozott, néha nehezet. A végén mégis mindig ugyanazt kaptam tőle, egy finom mosolyt, ami mellett el lehetett hinni, hogy a holnap talán jobb lesz.
Később értettem meg, mennyire kapaszkodtam abba a mosolyba.
Két évvel később, egy átlagos estén bekapcsoltam a tévét a tízórás híradóra. Félig figyeltem, fáradt voltam. Aztán egyszer csak megállt bennem a levegő.
Ott volt ő.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
