Lassan ültem fel, a szívem egyre gyorsabban vert.
„Akkor… ki szólított meg?” — suttogtam magam elé, miközben a hátamon végigfutott a hideg.
Félelem és zavartság keveredett bennem, de nem hagyhattam figyelmen kívül. Felkeltem, és visszamentem a szobájához. Az ajtó résnyire nyitva állt, pont úgy, ahogy korábban hagytam.
Benéztem: a szoba teljesen üres volt.
Az ágya szépen bevetve, a játékai, könyvei rendben elrendezve. Semmi sem mozdult, semmi jel nem utalt arra, hogy bárki vagy bármi ott lett volna.
Mégis… annyira tisztán hallottam a hangját, mintha egészen közelről szólt volna.
Ahogy körbenéztem, valami megcsillant a sötétben. A fény pont rávetült az éjjeliszekrényén álló fénykép üvegére. Egy közös fotó volt: én és ő, még egészen kicsi korából. A karomban tartottam, ő pedig pont úgy mosolygott, ahogy csak a gyerekek tudnak — őszintén, tisztán.
És akkor megértettem.
Talán nem is őt hallottam… hanem egy emléket.
Egyetlen, röpke pillanatot, amely valahonnan a szívem mélyéről tört elő, hogy emlékeztessen: milyen gyorsan múlnak az évek, és milyen hamar válnak ezek az apró, jelentéktelennek tűnő momentumok életünk legértékesebb kincseivé.
Leültem az ágy szélére, kezembe vettem a fényképet, és halkan, alig hallhatóan mondtam:
„Szeretlek. Mindig itt leszek neked.”
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
