A vasárnapi ebédet mindig én készítem. A fiam, Máté és a menyem, Eszter mindketten sokat dolgoznak hétközben, így természetesnek vettem, hogy vasárnap nálunk pihenik ki magukat. Én 58 évesen már nehezebben bírom az egész napos talpalást. Szombaton bevásárolok, vasárnap reggel hétkor már a húst klopfolom, panírozok, kavargatom a levest. Mire délben leülünk az asztalhoz, a derekam sokszor úgy fáj, hogy alig tudok egyenesen ülni.
Az ebéd csodás volt, jóízűen megették az utolsó falatig. Ahogy végeztünk, Máté azonnal feltolta magát az asztaltól, és a telefonját nyomkodva elindult a nappali felé, hogy lehuppanjon a kanapéra. Én lassan felálltam, és elkezdtem összeszedni a zsíros, maszatos tányérokat meg a kiürült tálakat. Eszter, a menyem egy pillanatra megállt, és félénken Máté után szólt: – Máté, nem kéne segíteni Anyukádnak leszedni az asztalt és elmosogatni? Olyan sok a tennivaló, egyedül hagyjuk itt ezzel a heggyel?
Megálltam a nehéz tepsivel a kezemben. Titkon reménykedtem, hogy a fiam most az egyszer feláll, és azt mondja: „Persze, Anya, ülj le, mi megcsináljuk.” Ehelyett Máté elnyúlt a kanapén, bekapcsolta a tévét, és felnevetett. – Jaj, Eszter, hagyd már! Anyám imád a konyhában sürögni, ez az ő birodalma. Csak láb alatt lennénk neki, még idegesítené is, ha rossz helyre tennénk a poharakat. Majd megcsinálja szépen lassan, ő ezt élvezi. Gyere, ülj le mellém!
A szívem egy pillanatra görcsbe rándult. Nem szóltam semmit, csak lehajtottam a fejem, és elindultam a konyha felé. Valahol mélyen elhittem, hogy talán tényleg ez a sorsom.
Ekkor Imre, a férjem, aki eddig csendben itta a kávéját az asztalnál, letette a csészét. Lassan felállt. Nem szólt egy szót sem. Odalépett az asztalhoz, megfogta a leginkább zsíros, maradékos tányérokat, amiket épp vinni akartam, és elindult velük a nappali felé. Máté épp a sportcsatornát kereste, amikor Imre megállt előtte, és a koszos tányérokat egy hangos koccanással letette a tiszta dohányzóasztalra, egyenesen a fiam orra elé.
Máté összerezzent. – Apa, ezt miért hoztad ide? Imre a fia fölé magasodott. A hangja halk volt, de olyan éllel szólt, amit ritkán hallok tőle. – Mert azt mondtad, élvezet. Hát tessék, Máté, élvezd. – De Apa… én azt mondtam, hogy Anyu élvezi… – dadogta a fiam, miközben az arca lassan vörösödni kezdett.
– Senki sem élvezi a zsíros edények kaparászását vasárnap délután, miután két napot végigdolgozott – mondta Imre keményen. – Az édesanyád TÉGED szeret, fiam. Azért csinálja. Szeretetből. Nem azért, mert ez a hobbija, és nem is azért, mert ő a bejárónőd.
Imre közelebb hajolt. – Te 30 éves, egészséges felnőtt férfi vagy. Idejössz, teleeszed magad az anyád főztjével, aztán leülsz a kanapéra, és még te magyarázod meg magadnak, hogy ő ezt szereti, csak hogy ne érezd rosszul magad a saját lustaságod miatt. Ez nemcsak tiszteletlenség, hanem gyávaság is. Eszter, a menyem azonnal felpattant, és elvörösödve fogta meg a tányérokat az asztalról. – Imre papa, igaza van… én nagyon sajnálom. Megyünk és megcsináljuk.
– Mindketten – tette hozzá Imre, egyenesen Máté szemébe nézve. – Az édesanyád most ideül a fotelbe, és megissza a kávéját melegen. Ti pedig bementek abba a konyhába, és addig nem jöttök ki, amíg minden ragyogni nem fog.
Máté némán felállt, és átvette a tányérokat Esztertől. Kimentek a konyhába. Hallottam, ahogy megnyitják a csapot, és halkan beszélgetnek. Én leültem a fotelbe, Imre pedig hozott nekem egy friss kávét, és megsimogatta a vállamat. Bő fél óra múlva Máté kilépett a konyhából. A pólója vizes volt, a keze tiszta mosogatószer. Leült mellém, és halkan csak ennyit mondott: „Bocsáss meg, Anya. Hatalmas bunkó voltam. Soha többé nem veszem természetesnek, amit értünk teszel.” Azóta nálunk új szabály van: én főzök, a fiatalok pedig mosogatnak. És a vasárnapi ebéd végre tényleg pihenés lett mindenkinek.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
