A vasárnapi ebéd nálunk délben van. Így volt ez harminc éve, és így van ma is. A férjemmel, Károllyal már szombaton elkezdek készülni, hogy a fiunkat, Bencét és a menyünket a kedvenceikkel várjuk. Ezen a vasárnapon is hajnalban keltem, paníroztam, krumplit pucoltam, hogy 12:00-ra friss, ropogós legyen minden.
Délben megterítettem. Fél egykor még senki sem volt sehol. Egykor megpróbáltam felhívni Bencét, de ki volt kapcsolva a telefonja. Kettő órakor a rántott hús a sütőben melegítéstől már teljesen kiszáradt, a krumpli ehetetlenné szottyosodott. Mi Károllyal csendben, rossz szájízzel megettük a magunk adagját. Én tiszta ideg voltam, azt hittem, valami baleset érte őket.
Fél háromkor végre csattant a zár. Bence és a felesége vidáman, nevetgélve léptek be. – Sziasztok! Anya, bocs a késésért, kicsit elaludtuk a vasárnapot, aztán még elugrottunk egy kávéra! – mondta Bence, mintha mi sem történt volna. – Na, jöhet a kaja, farkaséhesek vagyunk! Remélem, melegen tartottad a rántott húst! Kifáradva, a könnyeimmel küszködve léptem ki a konyhából. – Kisfiam, délre vártalak titeket… Halálra aggódtam magam. Kettőig melegítettem a húst, de már teljesen kiszáradt. Miért nem dobtál legalább egy SMS-t, hogy késtek?
Bence levetette a cipőjét, egyenesen a nappaliba ment, lehuppant a kanapéra, és bekapcsolta a tévét a sportcsatornán. – Jaj, Anya, vasárnap van, a pihenés napja, ne stresszelj már ezen is! – mondta a képernyőt bámulva. – Dobd be a mikróba a húst, meg légy oly jó, süss ki gyorsan egy új adag krumplit, mert a mikrós krumpli ehetetlen. Addig mi megnézzük a meccset a srácokkal. Nem nagy ügy, tíz perc alatt megvan!
A szavak úgy ütöttek meg, mintha pofon vágtak volna. Két és fél órát késett szó nélkül, és most a kanapéról rendel tőlem friss sültkrumplit, mintha a személyzete lennék.
Károly, aki eddig a konyhaasztalnál ült, és némán olvasta az újságot, hirtelen összehajtotta a papírt. Lassan felállt. Bement a nappaliba. Odalépett a fiunkhoz, határozott mozdulattal kivette a kezéből a távirányítót, és kikapcsolta a tévét. A sötét képernyőn csak Bence megdöbbent arca tükröződött.
– Apa, mit csinálsz? Épp most kezdődött a meccs! – méltatlankodott Bence. – A meccs elmarad – mondta Károly olyan jéghideg, mély hangon, hogy a menyem azonnal abbahagyta a telefonja nyomkodását. – És az ebéd is. – Tessék? Károly a fiunk fölé magasodott. – Ez a ház nem egy éjjel-nappali büfé, fiam. Az édesanyád 62 éves. Hajnalban kelt, hogy délre, a megbeszélt időpontra asztalon legyen az ebéd. Te pedig lustaságból semmibe vetted az idejét, a munkáját és az aggodalmát. És még neked áll feljebb, a kanapéról parancsolgatva, hogy álljon neki újra sütni?
Bence arca vörösödni kezdett. – De Apa, csak egy kis krumpliról van szó… – A tiszteletről van szó! – dörrent rá Károly. – Amit te most sárba tiportál. Aki nem tud odaérni a szüleihez a megbeszélt időre, és annyira sem tiszteli az anyját, hogy egy üzenetet küldjön, annak nem jár a friss, meleg étel. Károly az előszoba felé mutatott. – Sajnálom, de a konyha bezárt. Ha farkaséhesek vagytok, a sarkon van egy pizzéria, ott a pincért ugráltathatod, mert őt azért fizetik. Az anyádat nem.
Néma csend lett. Bence felpattant, próbált valami gúnyosat mondani, de az apja tekintetét látva inkább elhallgatott. A menyem szó nélkül kezdte húzni a cipőjét. Nem ettek nálunk. Duzzogva elmentek. Én sírtam egy kicsit a konyhában, de Károly átölelt, és azt mondta: „Ha most kisütötted volna azt a krumplit, legközelebb négykor jönnek.” Két hétig nem jöttek vasárnap. A harmadik héten szombat este Bence felhívott: „Anya, holnap háromnegyed tizenkettőkor ott vagyunk. Segítsek valamit teríteni?” Megtanulta a leckét. Az édesanyák ideje és munkája nem végtelen, és az ingyenes szeretetet is meg kell becsülni.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
