Imádjuk az unokáinkat. A két 5 éves ikerfiú, Dani és Marci, a szemünk fénye. De 65 évesen, túl egy élet ledolgozott munkáján, a férjemmel, Istvánnal, kezdtük értékelni a csendet és a nyugalmat. Hétvégente szerettünk kertészkedni, olvasni, vagy csak egyszerűen pihenni.
A lányunk, Eszter, ezt valahogy sosem akarta megérteni. Számára a „nyugdíjas” státusz egyet jelentett azzal, hogy „ráérő, ingyenes, 0-24 órás gyermekmegőrző”. Rendszeresen csinálta azt, hogy felhívott péntek délután, hogy „csak egy órára” átugranak, aztán itt hagyták a gyerekeket estig, amíg ők moziba mentek. Mi sosem szóltunk, mert nem akartunk konfliktust, és szerettünk a fiúkkal lenni.
De a múlt pénteken betelt a pohár. Istvánnal hetek óta terveztük ezt a hétvégét: szombat estére színházjegyet vettünk a városba, vasárnap pedig el akartunk menni egy termálfürdőbe kettesben. Péntek este 6-kor váratlanul megállt Eszter autója a ház előtt. Kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót, és már terelte is befelé a két, energiától duzzadó ikerfiút, kezükben egy-egy nagy sporttáskával.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
