Egy éjszaka, hajnali három körül felébredtem. Nem történt semmi különös, csak megszomjaztam. Félálomban lépkedtem végig a hűvös padlón, a lakás pedig olyan csendben állt körülöttem, mintha az idő is aludna. A házban senki sem mozdult, még a hűtő zúgása is halkabbnak tűnt.
Ahogy a konyha felé indultam egy pohár vízért, hirtelen meghallottam a fiam hangját a szobájából.
„Anya, lekapcsolod a lámpát?”
Az a természetes, hétköznapi mondat úgy hasított belém, mintha valóban ott állna.
Olyan megszokott kérés volt, hogy gondolkodás nélkül végigsétáltam a folyosón, benyúltam a szobájába, és lekapcsoltam a villanyt. Fel sem néztem, nem ellenőriztem semmit — teljesen ösztönösen cselekedtem.
Aztán visszamentem az ágyamba, betakaróztam, és próbáltam visszaengedni magam az álomba. Ám pár perc múlva furcsa szorítás támadt a mellkasomban. Egy kósza gondolat átsuhant az agyamon… majd megállított mindent.
A fiam aznap este táborozni ment. Nem volt otthon.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
