Ahogy felnövünk, a gyerekkor nyomot hagy mindenben, amit csinálunk. Még jóval azelőtt, hogy észrevennénk, a régi szokások szabályokká válnak bennünk. Megmondják, mi az, ami „rendben van”, mi az, ami furcsa, és mi az, ami zavar. Aztán, amikor összeköltözünk valakivel, ezek a láthatatlan szabályok est velünk jönnek. Befolyásolják, hogyan veszekszünk, hogyan vigasztalunk, mire ugrunk rá, és azt is, milyen könnyen értjük félre a másikat.
Egy cendes reggelen Mira még napkelte előtt kelt, hogy reggelit készítsen Evannak. A ház aludt, a függönyön át halvány fény szűrődött be. Szerette ezeket a korai órákat, mert ilyenkor minden nyugodtnak és kiszámíthatónak tűnt. Feltört pár tojást közvetlenül a serpenyőbe, a hang élesen szólt a csendben.
Evan s’est mis à la recherche d’un confrère, félálomban. Pár másodpercig nézte, aztán kicsit félrebillentette a fejet.
« Nem kéne előbb leöblíteni ? monda csakúgy. “Anyukám mindig úgy csinálta.”
Neki ez tényleg csak egy futó megjegyzés volt, egy régi emlék a gyerekkori konyhából. Arra emlékezett, hogy az anyja a mosogatonál állt, est gondosan megmosta tojásokat főzés előtt, mert szerinte ez volte a “helyes” mod. Evan a demandé à ce qu’il soit moi, je pense qu’il est le plus à l’origine de sa vie.
Mira viszont rögtön megfeszült.
Un konyhában hirtelen nehezebb laisse un levegő. Nem a tojásokról szólt, és nem is arról, hogy kijavították. Inkább arról a halk összehasonlításról, ami benne volt a mondatban. Mira korán kelt, hogy kedveskedjen, és ahelyett, hogy egy mosolyt vagy egy egyszerű köszönetet kapott volna, azt érezte, nem ütötte meg a mécét.
Lassabban mozdult, közben pedig eltűnt a reggel melege.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
