Szeretem, amikor vasárnap tele van a ház. A férjemmel, Gáborral egész héten kettesben vagyunk, így nagyon várom a hétvégét, amikor a 28 éves fiunk, Peti, és a barátnője átjönnek ebédelni. Ilyenkor szombaton bevásárolok, vasárnap délelőtt sütök-főzök, hogy a kedvenceik kerüljenek az asztalra.
Az utóbbi időben viszont valami megváltozott. Egyre inkább úgy éreztem magam, mintha nem az édesanyja lennék, hanem egy ingyenes kifőzdevezető. Múlt vasárnap pontban délben beesett a két fiatal. Leültek, gyorsan, szinte kapkodva megették a húslevest és a pörköltet, közben a telefonjukat nyomkodták. Ahogy letették a villát, Peti barátnője már ment is a konyhába, előszedte az általuk hozott műanyag dobozokat, és rutinosan telepakolta őket a maradék hússal és körettel a hétköznapokra. Fél kettőkor már az előszobában húzták a cipőjüket.
– Köszi az ebédet, Anya, isteni volt! – mondta Peti a kabátját gombolva. – Eltettük a maradékot a jövő hétre. Most rohanunk, mert találkozunk a srácokkal a belvárosban egy kávéra! Csalódottan álltam a konyhaajtóban, kezemben a konyharuhával. A kávéfőző már be volt készítve, a sütemény a tálcán várta őket. – De Peti… meg sem isszátok a kávét? – kérdeztem halkan. – Azt hittem, beszélgetünk kicsit, egész héten nem is hívtál. Meg megkérhetnélek, hogy ránézz a csöpögő csapra a fürdőben? Apád dereka becsípődött a héten, nem tud behajolni a mosdó alá, csak egy csavart kéne meghúzni.
Peti türelmetlenül megforgatta a szemét, és az órájára nézett. – Jaj, Anya, ne most! Mondtam, hogy sietünk, a többiek már várnak, kifizettük asztalfoglalást! Hívjatok egy vízszerelőt, nekem most tényleg nincs időm ilyesmire! Na, mentünk, jövő héten jövünk megint enni! Puszi!
Gábor, a férjem, aki eddig csendben figyelt az ajtófélfának támaszkodva, lassan kiegyenesedett. Odalépett Petihez, aki épp a vállára vette a hatalmas vászontáskát, benne a négy telepakolt ételhordóval. Gábor szó nélkül belenyúlt a fiunk táskájába. Kivette belőle a gondosan bepattintott műanyag dobozokat, egyenként letette őket az előszobaszekrényre, majd a teljesen üres szatyrot visszanyomta Peti kezébe.
Peti értetlenül pislogott. – Apa, ezt most miért csinálod? Az a mi holnapi ebédünk! – Tévedsz, fiam – mondta Gábor csendes, de nagyon határozott hangon. – Ez az édesanyád munkája. És abba a táskába csak akkor kerül bele, ha meg is becsülöd.
Gábor a dobozokra mutatott. – Ez a ház nem egy „drive-thru” gyorsétterem, ahol bedobod a rendelést, felkapod az ingyen ételt, és gázt adsz. Az anyád tegnap óta talpon van, hogy ellásson téged. Cserébe csak annyit kért, hogy igyál meg vele egy kávét, és szánj tíz percet a saját szüleidre, hogy meghúzz egy nyomorult csavart, amihez nekem most nincs fizikai erőm. Peti arca vörösödni kezdett a barátnője előtt. Próbált védekezni. – De Apa, a barátaink várnak… – Akkor menj a barátaidhoz – vágott a szavába a férjem. – De ha rájuk van időd, ránk meg nincs, akkor hétközben se az anyád főztjét edd. Majd főzöl magadnak, vagy veszel valamit. Akinek a családra nincs tíz perce vasárnap, annak a család étele sem jár hétfőn.
Síri csend lett az előszobában. Peti lenézett az üres szatyorra, majd rám. Láttam rajta, hogy most esett le neki, mennyire kihasznált minket az utóbbi hónapokban. Rájött, hogy a szülői gondoskodást teljesen természetesnek, alanyi jogon járó szolgáltatásnak vette.
Szó nélkül letette az üres szatyrot. Levette a kabátját, és a barátnőjéhez fordult: – Írj a srácoknak, hogy egy órát késünk. Aztán Gáborra nézett. – Hol a franciakulcs, Apa?
Aznap délután Peti megjavította a csapot. Utána leültünk mind a négyen, megittuk a kávét, és végre beszélgettünk egy jót, mint régen. Amikor háromkor elindultak, Gábor saját kezűleg tette vissza az ételhordókat a fiunk táskájába. Azóta Petiék nem rohannak el rögtön ebéd után. Megtanulták, hogy az „ingyenkonyha” igazi ára nem pénzben mérhető, hanem figyelemben és tiszteletben.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
